Van egy pont, amikor az ember már nem tud úgy belépni egy közegbe, mint régen. Nem azért, mert eltávolodott tőle, hanem mert túl közel került hozzá. A néptánc és a táncházas világ számomra ilyen. Tizenöt éven át volt a mindennapjaim része. A néptánc és a hozzá kapcsolódó táncházas közeg nem egyszerűen kulturális érdeklődés volt, hanem szocializációs tér. Itt tanultam meg figyelni másokra, alkalmazkodni másokhoz. Sok barátom továbbra is aktív táncos, zenész vagy énekes, én ma már inkább csak kívülről vagyok jelen. Passzív látogatóként, nézőként, hallgatóként. Sosem írtam még erről a világról. Nemcsak az elfogultság miatt, hanem azért sem, mert a táncházas közeggel kapcsolatban régóta él bennem egy nehezen megkerülhető ambivalencia.
Miközben a közösségről beszélünk, gyakran zárt struktúrákat látunk. Miközben a hagyomány élő voltát hangsúlyozzuk, sokszor belső nyelvek, kimondatlan szabályok, hierarchiák nehezítik meg a belépést azok számára, akik kívülről érkeznek. Ez nem vádként fogalmazódik meg bennem, hanem tapasztalatként. Olyan tapasztalatként, amit belülről sokáig természetesnek érzünk, kívülről azonban elidegenítő lehet. Egy költő barátom nemrég a Magyar menyegző című filmről írt kritikát a Filmvilágba. A privát vetítésre végül nem tudtam vele elmenni, de a beszélgetéseinkből világos lett, hogy
a film – minden ellentmondásával együtt – egy olyan világhoz próbál közelíteni, amely sokak számára idegen.
Megbeszéltük, hogy legközelebb elviszem magammal egy táncházba. Nem azért, hogy megmutassam, hanem hogy megtapasztalja, milyen az, amikor a közösség nem reprezentál, hanem működik.
Amikor felkérést kaptam, hogy írjak erről a világról, pontosan ez a nehézség merült fel bennem. Hogyan lehet átfogóan beszélni egy olyan közegről, amelynek a gazdagsága éppen a részleteiben, a testben, a hangban, az együttlét apró gesztusaiban rejlik?
Végül ezért döntöttem úgy, hogy nem a teljes táncházmozgalomról írok, hanem egyetlen, látszólag szűk szeletéről.
Nem azért, mert kevesebb lenne benne a mondanivaló, hanem mert a gazdagsága – meglepő módon – éppen ebben a fókuszáltságban mutatkozik meg. A szelet gyorsan kimeríthetetlennek bizonyult, ezért nem is törekszem a teljességre.
A Tititá Népdalkör nem előadás, még csak nem is tanfolyam, és nem is hagyományos értelemben vett közösségi program. Egy olyan tér, ahol a népdal nem tudásként, hanem élményként és tapasztalásként jelenik meg. Ahol nem az számít, ki hogyan énekel, hanem az, hogy egyáltalán létezik. A népdalkört Fekete Gabi vezeti, bár a vezetés itt félrevezető szó.
Gabi nem karmester, nem tanár a klasszikus értelemben. Inkább facilitátor,
aki arra figyel, hogyan alakul a tér, mikor mire van szükség. Itt az éneklés nem teljesítmény, nem produkció, hanem egy flow-élmény. Egy olyan állapot, amelyhez biztonságra van szükség, nem technikára. Gabi is arra törekszik, hogy megteremtse ezt a különleges atmoszférát az eseményeken.
A Tititá Népdalkör története nem intézményi keretek között indult. Gabi a pandémia idején, 2020–21-ben Angliában élt, és a külföldi magyar közösségben vállalt szervezői szerepe nyomán a népzene és a néptánc életének természetes részévé fejlődött. Táncos és zenészközegben maradt, miközben a személyes hiány lassan közösségi igénnyé alakult benne. Először barátnőivel zárt körben, otthon énekeltek együtt.
Egy tánctáborban, egy éjszakába nyúló éneklős mulatság során született meg a Táncházi slágerek daloskönyv ötlete.
Világossá vált a közösségi igény: az emberek szívesen énekelnének együtt, csupán a dalszövegek hiányoznak. A gyűjteményt Gabi azóta is folyamatosan, saját kezűleg bővíti, ma már több mint 800 éneket tartalmaz. Nem kanonizál, hanem azokat a dalokat szedi csokorba, amelyek a táncházakban és tánctáborokban a leggyakrabban hangzanak el.
2024 februárjában a Tititá Táncműhely farsangi táncházban többen odamentek hozzá azzal a kérdéssel, hogy tanítana-e népdalokat. Gabi nem akart tanítani, de a gondolat nem hagyta nyugodni, és a válasza másnapra megszületett. Közösségi éneklés!
Az első alkalomra negyvenen érkeztek a Hunnia Art Bisztróba,
később stabilan húsz–harminc fő gyűlt össze. Kezdetben csak maguk énekeltek, később zenész barátok is csatlakoztak. A Tititá Táncműhely és Népdalkör közösség- és értékteremtő erejét jól mutatja, hogy rendszeres kísérő zenekaruk, a Csendes Banda is saját táncosaikból és barátaikból formálódott. Az elmúlt két év során pedig olyan elismert zenészek is csatlakoztak hozzájuk, mint a Magyarpalatkai Banda, a Budapest Mezőség Band, valamint több erdélyi muzsikus barát.
A népdalkör a Tititá Táncműhely égisze alatt indult útjára. A műhely női vezetője, alapítója és oktatója, Magyar Zsuzsanna Gabi gyerekkori barátja. Tiszafüreden tették meg első táncos lépéseiket, majd sok év elteltével a néptánc – összekötő kapocsként – ebben az együttműködésben, vagy ahogy ők hívják, szerelemprojektben hozta őket újra össze.
Vallják, hogy együtt sokkal többre vagyunk képesek,
és a lényeg, hogy a résztvevők közösséget találjanak, és jól érezzék magukat. A népdalkör így megőrizte azt a lazaságot, ami miatt egyáltalán létrejöhetett. Mindenki számára nyitott, nem kell zenei vagy énekes előképzettség. A cél, hogy ne csak tanuljunk dalokat, hanem közösen énekeljünk örömből.
Egy alkalmon ülve hamar világossá válik, hogy itt nem a dal a főszereplő, hanem az, ami közben történik. Ha valaki teljesen outsiderként érkezik, a kezdeti bizonytalanságot gyorsan felváltja a megkönnyebbülés. Az ember hamar rájön, hogy nincs egyedül, és itt még „jól” énekelni sem kell.
A kör színes, mint egy mozaik:
különböző korosztályok, magyarok és külföldiek, különféle háttérrel és történetekkel vannak itt jelen. Ebben a két órában mégis mindenki ugyanarra a hangra rezonál. Hangja mindenkinek van, Gabi pedig segít abban, hogy ezt mindenki megtalálja. A különálló hangok egymásba kapaszkodnak, felülnek a zenekar dallamára, és egyszer csak megszületik a csoda.
A 2020-as években egy ilyen közösségnek nemcsak kulturális, hanem mentális jelentősége is van. A világjárvány, a háborúk, a mesterséges intelligencia és az elmagányosodás korát éljük, amikor a közösségek jelenléte felbecsülhetetlen érték.
A Tititá Népdalkör nem válaszokat ad ezekre a folyamatokra, hanem ellenpontot képez velük szemben.
Nem gyorsít, nem optimalizál, nem reprezentál, hanem megállít, de legalábbis biztosan lelassít. Visszavezeti a figyelmet a testhez, a levegőhöz, a másik emberhez. Nem múltidézésről van szó, nem hagyományápolásról a szó ünnepi értelmében. Inkább együttlélegzésről. Fizikai síkon is. Arról, hogy néhány órára ugyanabba a ritmusba kerülünk, és ez a ritmus – bármilyen törékeny is – közösséget hoz létre. Így, kívülről és belülről egyaránt tapasztalva, a Tititá Népdalkör azt a ritmust hozza vissza, amit egykor természetesnek éreztünk a táncházas közegben.
Fotók: Tititá Népdalkör
